Talán még sokan emlékszünk az elmúlt nyolc évben arra a mindennapos politikai élményre, amint az akkori ellenzéki Fidesz valamely képviselője kiállt és elmondta, hogy a kormány ismét a legszegényebb rétegeket hozza kilátástalan helyzetbe; hogy ezt így nem lehet csinálni; hogy a Fidesz kormányra jutva majd miként fog segíteni rajtuk. (Bár őszintén valljuk be, hogy az utóbbi rész, a „hogyan csináljuk majd mi” tétel nagyon gyengén és elnagyoltan szerepelt, általában az adócsökkentés ígéretében merült ki.)

Azt most hagyjuk, hogy ilyenkor igazuk volt, a baloldali kormány tényleg elképesztő cinizmussal és érzéketlenséggel sanyargatta meg hazánk lakosságát. A lényeg, hogy az egyszeri szavazó joggal várhatta azt, majd ha változás lesz, akkor talán nem a szegényebb rétegek isszák majd meg mindennek a levét. Hát nem így lett. A Fideszről lehullt a lepel, és kiderült: a gazdagok pártja, ezáltal kormányuk pedig a gazdagok kormánya.

Most a két helyről felvett költségtérítésekre, a szinte fideszes tempóvá vált politikai álláshalmozásra ki sem térnék. Az egész ott kezdődött, amikor a várva várt adócsökkentést olyan formában emelték törvényi erőre, hogy az családok százezreit hozta rosszabb helyzetbe, vagy hagyta abban a kilátástalanságban, amiben addig is voltak. A Fidesz azóta is erre a legbüszkébb. Az egykulcsos adótól a nyilatkozataik szerint pedig a gazdaság felpörgetését várták, várják, abban bízva, hogy a csökkentés révén az embereknél hagyott pénz elköltése során fellendül a belső fogyasztás, ezáltal maga a gazdaság is. Két probléma viszont minimum van ezzel.

Egyrészről az adócsökkentés ára egy újabb megszorító csomag (amely a Széll Kálmán Terv művésznevet kapta a Fidesz propaganda osztályán) lett, ami végül többet vitt el a vámon, mint amennyit hozott a réven. A másik pedig, hogy a belső fogyasztás felpörgését várni ettől az adócsökkentéstől politikai vakság, délibáb, naivitás. Ugyanis az egykulcsos adó csupán a tehetősebb rétegeknél hagy érdemi többletet, pont azoknál, akik a belső piacon eddig is komoly vásárlóerővel voltak jelen, és ezáltal, akik az ölükbe hulló százezreket nem vásárlásra – vagyis a belső fogyasztás fellendítésére –, hanem befektetéseik, megtakarításaik – a gazdaság fellendülésére hatástalan – növelésére fordítják majd. Az ő pluszforrásaikat pedig, ahogy azt fentebb említettem, a szegények
fogják majd finanszírozni a megszorítások által. Vagyis az adóreform nem éri el a gazdasági fellendülés célját, pluszban pedig tovább nyomorítja az alsó- és középosztályt.

Eltelt jó pár hét, mire a kormány ráébredt, hogy az adó módosításával saját maga mozgásterét szűkítette be végzetesen, így szinte azonnal ki kell igazítania a pályát. Hosszú belső és titkos tanakodás után előállt ezért a Széll Kálmán Tervvel, amelynek fókuszába az államadósság csökkentését helyezte – ahogy azt elődei is rendre tették. Mindenáron. Akár megszorításokkal is – bár ezt a kifejezést kerülték, mint Gyurcsány Ferenc a bizottsági meghallgatást. Sőt, szintén ismerősen csengtek a mondatok: az emberek többet fogyasztanak, mint amennyit megteremtenek. Na, ezt próbálta volna elmondani a miniszterelnök egy vidéki településen egy idős gazdának vagy egy szakinak: „Feri bá, maga többet eszik, mint amennyit megtermel.” Feri bá – vérmérséklettől függetlenül – legyintett volna a kezével, vagy a levegőbe, vagy máshová.

A Széll Kálmán Terv tehát megszorítás, nevezzék akárminek is. A nyugdíjasok, a munkanélküliek, a betegek és a lecsúszás rémétől fenyegetett rétegek számára üzent vele a gazdagok kormánya. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor még elmondani sem merte, hanem átadta a piszkos munkát Matolcsy Györgynek. De szintén a szegényeket érinti a közbiztonsággal kapcsolatos impotencia – ők nem tudnak biztonságot vásárolni, annyi van nekik, amennyit az állam jelenleg ad: azaz semmi. Szintén a szegényeket hozza nehéz helyzetbe a gazdagok kormánya azzal, hogy a bankokra, multikra kivetett válságadók átterhelésének megakadályozásáért semmit nem tett. Szintén a legnehezebb helyzetben élőket érinti a devizahitel-válság elhúzódása, és az ezzel (is) kapcsolatos kormányzati tehetetlenség. A sor pedig folytatható lenne tovább, de felesleges.

Lázár János ugyanis elmondott mindent. És engem nem érdekel a szövegkörnyezet, a kontextus. A szegény emberekről a mai Magyarországon, ahol két lábbal taposták a tisztességgel érvényesülni akaró milliókat, ahol általában nem a becsületesek, hanem a törtetők és becstelenek érvényesültek, ott ilyen arroganciával, ilyen érzéketlenséggel és ilyen cinizmussal nem lehet beszélni. Aki így tesz, az annyit is ér. Ez az én véleményem.

Vona Gábor

A cikk megjelent a bar!kád hetilap múlt heti számában.

jobbik.hu